Kettős élet

Sziasztok! 
Gondoltam bemutatom nektek a legújabb történet ötletemet, egy rövid prológust gépeltem le. Szerintetek folytassam? Van értelme folytatni? Ha igen kérlek írjatok (akár röviden is)!! A címet illetően bizonytalan vagyok, várok arra is ötleteket.
Kíváncsian várom a véleményeteket!

„ A művész saját világának rabja, a maga káoszában látja a tökéletes rendet, a valósat mi elképzelt…”„ A művész saját világának rabja, a maga káoszában látja a tökéletes rendet, a valósat mi elképzelt…”

„ A gyilkos, azért öl, mert élvezi, öröme telik abban, ha láthatja áldozata vérét kibuggyanni ez katartikus boldogsággal tölti el…”

1472. írunk Firenze városa virágzik, minden jóravaló művész itt él és a megélhetésért dolgozik. Festők, szobrászok, színész palánták és modellek züllött társasága rója az utcákat, hogy eladja portékáját. A kocsmák lármától hangosak és mégis egy eldugott sarokban csendesen üldögél egy alak, ki szemeivel a körülötte lévőket pásztázza.

Hirtelen megugrik macska módjára indul, felsejlik alakja, finom vonásait megmutatja. Zakatoló szívét nyugtatgatva lassan lépdel választottja felé, kivillantja ép fogait csábítóan leül az idegen elé. Meredten nézi a férfit, ki képtelen betelni az előtte lévő látványával szemével minduntalan pásztázza. Egy idő után megunva a helyet egy szó nélkül kifárad, hatalmas sóhaj hagyja el telt ajkait. Még utoljára az ajtóból visszanéz a férfire, ki hangos robajjal felkel és a hangtalan után siet. Csinos cipők kopogása hallatszik egy elhagyatott sikátorban, az árnyékban megbújva várja áldozatát. A tudatlan részeg semmit se sejtve belép a megtervezett csapdába. Egy éles tőr pengéje felvillan a sötétben végig vágta a szerencsétlen torkát keresztbe, aki hörögve odakapott. Még egy vágás alulról felfelé végig a felső testén, bármit tenne már késő. Vére kibuggyan és megállíthatatlanul folyik végig, míg össze nem esik élettelenül. A nő száján kéjes vigyor jelenik meg látva a vérvörös folyadékot, szemhéjait lecsukja mély levegővétellel, közel áll a katarzishoz. Nevetése tölti be a teret, pokoli hang ez, mintha az ördög hitvese állna ott, de nem az. Ő csak egy gyilkos, aki kedvtelésből öl, számára ez jelenti a földöntúli boldogságot. Mielőtt észrevennék megtörli fegyverét, csizmájába rejti és eltűnik a tetthelyről kirabolva áldozatát.

‡†‡órákkal ezelőtt ‡†‡

Egyik művészszoba mélyén megbújva alkotásait egy ember, ki meg akar felelni mindenkinek, de legfőképpen családjának. Igaz régen nem látta mér szeretteit, de képtelen a szemükbe nézni míg nem tud felmutatni kézzelfogható iratot. De eddig elefántcsont tornyában rejtőzött, mert fél az emberektől és a csalódásoktól. Vágyai hatalmasak, de hite önmagához csekély, ez túlnyúlik rajta. Egyfolytában küszködik démonjaival, de ez a könnyebbik része az életnek, lelke régen két darabra szakadt. Folytonos harcban áll a másik felével kit sikerült elzárnia időről-időre, de ahogy az önmarcangolás erősödik benne, úgy enyhül a láncok szorítása rajta. Szöges ellentétei egymásnak, míg a művész most is csendes magányában alkot, addig a másik belül tombol. Víz és tűz ők ketten, különbözőek és mégis egyek, hiszen egy testen osztoznak már tizenkilenc esztendeje. Versek sora áll stócban a rozoga asztalon, de egyik sem megfelelő ily korban hol a nők szava semmi, s az írók nem minősülnek művésznek. Talán lenne rá esélye ha szolgálhatna egy Medicit. Mi módon lehetséges ez? Megszületik a remek ötlet, hiszen egy jeles rendezvényre készül minden. Kapva-kap a lehetőségen papírt és tintát ragad, záporoznak belőle szebbnél szebb szavak. Hátha most az egyszer sikerrel jár, végre felismerik rejtett tudását! Végre büszkék lehetnek rá, haza vágyik szíve s talán egy jobb sors reményében hajszolja magát. Folyton mozgó elméje fáradt, akarata gyengül a láncok szétszakadnak, ahogy leszáll az est...